Heri kókler kopogás nélkül nyitott a titkos helyiségbe. A levegõ tele volt elektronosssággal, a mennyezeten pedig villámok cikáztak, amelyek delejes fénnyel világították meg a metálkékre fényezett falakat. Heri megborzongott, mint a lékbe pottyant eszkimó. Eszébe jutottak Krampusz Dupladurr professzor szavai.

"Fiam, most jól figyelj rám, mert csak egyszer fogom értelmesen elmondani. Már öt éve beszélnek kellett volna róla, de valahogy soha nem sikerült összeszednem a gondolataimat. Tudod néha nem jutnak már eszembe úgy a dolgok, mint régebben. De mit is akartál nekem mondani, fiam?"

Heri atonnal tudta, hogy jó helyen jár. Amit látott, attól elállt a szava járása. Miközben hóna alá kapta kisebb sérüléseket szenvedett varázspálcáját, közelebb hajolt, hogy rövidlátásával még jobban szemügyre vehesse az áhított objektumot. Mit sem törõdve a csalétekül kihelyezett robotegérrel és a romlott sajttal, a fõnök hátulnézeti önarcképével, a furfangosan idõzített varázsgyertyával, és azzal, hogy hidrogénszõke haja lassan az égnek áll, tekintetét egyenesen oda vetette az orra elé. Mert a falra szegezve ott ragyogott elõtte a delejes mágiával áthatott, csodatevõ erejû szakrális tárgy, a Fõnök érdemrendje, amelyet már annyi, de annyi oldalon keresztül keresett...